Amúgy most már teljes bizonyosággal állíthatom, hogy a munkatársaim totál dinkák.
Adva van az, hogy bementem tegnap reggel a világ egyik legklasszabb ruhájában, ami túlzás nélkül is istenien állt rajtam (diszkréten takarta az utóbbi időben felszedett néhány nemkívánatos kilómat) és mindamellett, hogy jól állt, én, személy szerint, ha nem lenne egy ilyenem, a fél karomat odaadnám azért, hogy szert tegyek egyre. Amolyan hippi stílusú, tényleg csak a virágkoszorú hiányzott hajamból meg az, hogy mezítláb szaladgáljak és akkor lett volna teljes a kép. Olyan igazi virággyermekes ruha. Egyébként jó, hogy ilyen, mikor anyámé volt 35, de lehet, hogy inkább 40 évvel ezelőtt. Most egy varrónővel végeztettem rajta némi átalakítást, levágattam térdig az alját.
Szóval, besuhantam ebben a ruhakölteményben és egész álló nap egy árva szó sem hagyta el senki száját, arra nézve, hogy milyen jól áll vagy milyen vagány ruci. Semmi. Szarul is esett.
De amúgy ezek ilyenek. Levágattam a hajam, felére annak, amilyen hosszú volt, jobban is áll. Erre mondtak valamit? Nem.
Szőke lettem, elég drasztikus váltás a sötétbarnából/vörösből. És? Kit érdekelt rajtam kívül?
Kismillió nyakláncom, fülbevalóm, egyéb kiegészítőm van. Megdicsérték valaha valamelyiket is? Dehogyis. Biztosan betegek egytől egyig. Amúgysem ehhez szoktam hozzá. Eddig az előző munkahelyeimen és a baráti társaságomban is, ha volt valami rajtam, ami tetszett valakinek, rögtön szólt.
Én is ilyen vagyok, én szeretek egy jó szót mondani a másiknak, nem kerül semmibe az, hogy te figyelj már, de jól áll, hogy levágattad a hajad, vagy hogy többet kellene szoknyát hordanod, mert jól áll.
Itt meg semmi. Nem értem.
Hm, ez tényleg fura, mi egyből észrevesszük-szóvátesszük (ez milyen hülye szó már) a változásokat…
Lehet androidok.