Ugyan Nyíregyháza mindössze 40 km-re van tőlünk, de ember tervez, Isten végez alapon mostanáig nem sikerült eljutnom az ottani vadasparkba, pedig nagyon régóta terveztem már a megnézését. Mondhatni évek óta. Szeretem a vadasparkokat, jobbak mint az állatkertek. Igaz, hogy még csak a diósgyőri vadasparkban voltam eddig, de abban legalább négyszer és az jó volt nagyon. Ide meg azért szerettem volna mindenképp eljutni már, mert vannak fehér tigriseik, nekem meg amúgyis a tigris a kedvenc állatom. Ráadásul tavaly ősszel a tesómék voltak itt és olyan nagyszerű képeket készített a fehér tigrisekről, hogycsak na. Előljáróban annyit mondjuk elárulok a kirándulásunkról, hogy a legeslegutolsó állat, amit közvetlenül a hazaindulásunk előtt sikerült megtekintenünk, na az volt a fehér tigris. A legutolsó. Majdnem ki is maradtak, mert nem találtuk meg őket. És semmit nem láttam belőlük, legalábbis semmi érdemlegeset, mert csak kókadoztak a hőségtől, így az egyiknek a háta látszott, a másik meg tíz méter messzire egy fal tövében feküdt.
Reggel még nem is volt gond a vonatozással, de estére már elég nyűgös és hisztis voltam az egész napos melegtől és vízhiánytól, úgyhogy mégegyszer elnézést és köszönet érte Zomának, aki még akkor is elviselt engem.
Valahol még az elején egyébként eltoltuk az egész dolgot, mert a megérkezésünk utáni két órában csak három állatot tekintettünk meg, a pingvineket, a fókákat és a jegesmedvét. Igaz, hogy volt közben egy fóka-show is, de hogy három állatra két óra?! A fókák tulajdonképpen nem mutattak be nagy trükköket, csak olyanokat, amiket az ember már százszor látott filmekben, de azért élőben mégiscsak másabb volt, úgyhogy volt nagy ujjongás meg hüledezés. Nagyon ügyesek voltak. A legjobban az a produkciójuk tetszett, mikor elkezdték játszani a Cápa zenéjét, ők meg lebuktak a víz alá és csak az egyik uszonyukat dugták ki a vízből, mintha az egy cápa uszonya lenne.
Később megnéztük még a jegesmedve etetését is, aminek az volt a lényege, hogy bedobálták a medencéjébe a halakat, a látogatók meg egy üvegfalú medencén keresztül figyelhették, ahogy halászik meg fetreng a vízben. Jó volt ez is nagyon.
Zoma minduntalan az elefánt közelébe akart jutni, neki az volt a mindene, hogy mikor megyünk már oda. Mikor épp egy adott állatnál jártunk, hisztizett egy sort, hogy odalátszik az elefánt, meg ott van a következő fordulónál, aztán mire odajutottunk hozzájuk, hát már annyira nem is voltak érdekesek számára. Mondjuk, nagyon nem is produkálta magát az anyaelefánt, csak állt ott a kiselefántjával az oldalán, aztán kábé ennyi.
Rengeteg állatot hazavinnék innen, a selyemmajmokat például, volt egy jópofa teknős is, amelyik tényleg nagyon hasonlított E.T.-re, de leginkább a cápákat szeretném megkapni. Volt a kedvencem, amit állatkereskedésben már kinéztem magamnak, a bambuszcápa, meg volt egy kicsivel nagyobb is, a szirti cápa.
Az is érdekes volt amúgy, hogy amelyik állatnak éppen nem volt kicsinye, az pont a látogatásunkkor csinálta. Hol azt láttuk, hogy a gyerekükkel az oldalukon másználnak a ketrec túloldalán, hol nagyban gyártották az utódokat.
A vadasparki képek megtekinthetőek itt, és mivel nem vagyok ügyes fotós, ezért ajánlom megnézésre az ugyanebben a témában készült képeket Bettitől és Gombóctól.
Zene.
Nagy fesztiválozónak semmiképpen nem vagyok nevezhető, az egy darab Hegyaljámmal meg a sokadik Vekeri/Efott/Campus-szal. Azért véleményem van erről pár alkalomról is, amikor ilyen eseményeken jártam. És az eddigi legrosszabb az az idei Campus fesztivállal kapcsolatos.
Óó, nem a helyszínnel volt nekem bajom, rendben, hogy most behozták a városba. Viszont:
annyira nem tetszett a színpadok stadionon belüli elrendezése. Középen egy nagy pult és körülötte pedig, ha jól számoltom, öt színpad. Tehát miközben a Borsodi Malátabárban üldögéltem, hallottam a Nagyszínpadon zajló koncertet is egyidejűleg, illetve a T-Online teraszon fellépőket is. És vice versa. Ez annyira nem volt vicces. Az viszont jó volt, hogy nem kellett akkor területet bejárni, mint anno a Vekerin. Illetve jónak találtam a Debrecen színpad elhelyezését is, az szépen, önállóan állt a”főutca” végén.
Az árusos, pálinkás, sátras tér kicsit zsúfoltnak tűnt, egymás fenekében voltak a különböző csoportok, egyesületek. Az esketés is jó, hogy csak viccből volt, de azért megérdemeltek volna egy normálisabb helyszínt is, nem pedig egy fából összetákolt, egykor buszmegállóként funkcionáló valamit.
Az italokat, ételeket aranyárban mérték, persze, ennek ellenére fogyott bőven mindenből. A vicces az volt, mikor a boroskólámhoz nem volt először kóla, semmilyen, majd mikor “mindegy mivel iszom alapon” Sprite-ot kértem, közölték, hogy az sincs és nem is lesz.
(Itt jegyezném meg, hogy nagyon hülye vagyok és csak a második napon jutott eszembe, hogy a szervezők és fellépők egy részét ismerem, tehát nem kellene, hogy gondot okozzon, hogy megoldjam magamnak az olcsóbb alkoholt, nem a helyszíni drágát. Úgyhogy péntektől volt piám.)
Hát én nem tudom, hogy valóban volt-e kint majd negyvenezer ember, talán igen, de lehet csak azért írtak a sajtóban ennyit, hogy reklámozzák a Campust, meg hogy mutassák, hogy milyen frankón megoldották a szervezést és mennyien voltak kíváncsiak az új fesztiválra.
Sokan voltak, az biztos.
Kicsit dolgoztam is, kérés nélkül, Tibchivel cseréltem alkalmanként az esketős sátornál. Mikor enni kívánkozott vagy valamelyik koncertet megtekinteni, akkor én váltottam az esküvők fényképezésében. Egy fiatalember megkérte az én kezemet is az egyik napon, de jó, hogy mulatság meg hülyeség, viszont ennyire fiatal és ismeretlen férfiakkal akkor sem kezdek, tehát azt hazudtam, hogy már házas vagyok és nem lehetek az övé.
Eseményileg, már ami a megnézendő, meghallgatandó fellépéseket illeti, ez a fesztivál volt az, az elmúlt éveket tekintve, ami a legkevesbé volt a kedvemre. Sok mindenkit hiányoltam, például sokak kedvencét az AB/CD-t, jó lett volna, de nem jöttek. Meg még sokan mások se, akik pedig az elmúlt években visszatérő vendégek voltak. Elmentem egy “lárpurlár” előadásra is, de szóról szóra ugyanazt adták elő, amit tavaly és már akkor sem tetszett annyira, ezért hamar leléptem onnan is. Voltam azért egy pár koncerten, jó volt mindegyik, amire eljutottam azokat élveztem is, főleg az utolsó, szombati napon, amikorra is, köszönhetően a bejuttatott sok-sok boromnak köszönhetően már eléggé táncos kedvemben voltam, így amin nagyon jól éreztem magam, az konkrétan a Skafunderz volt meg a Sugarloaf.
A Skafunderzen tinilányok közt táncoltam és akkor jöttem rá arra a bölcsességre, hogy csak az pogózik, aki nem tud táncolni (majd jót röhögtem azon a kis szöszi csajon, aki nagy vagányan beállt az idióták közé vergődni, majd egy óvatlan pillanatban könyökkel szájba vágták és akkor már ő sem nevetett annyira, sőt.)
A Sugarloafra meg a kíváncsiság hajtott, mert megakartam nézni élőben Dér Henit, akiről kiderült, hogy igen jó nő, teljesen okés volt a fellépése is, bírtam. Másrészt viszont szerelmes vagyok Tóth Szabiba már egy ideje. Hát jó magas pasi. A koncertjük pedig klassz volt, olyan számra is ugráltam, amit pedig nem is szeretek tőlük.
Körülbelül ennyi a megjegyzésem az új helyszínes fesztivállal kapcsolatban. Annyit még, hogy a legpofátlanabb dolognak a fesztiválbuszt tartom, ami önmagában egy figyelmes és hasznos szolgáltatás lett volna, viszont úgy, hogy fizessél érte 300 forintot, úgy már egy utolsó dolog a rendezőség részéről (vagy aki kitalálta). Tavaly a Vekeriről ingyér’ hozott be a busz, ráadásul kétféle útvonalon is járt, most meg a város egyik végétől a másikig fizetni kell, úgy, hogy a bérletek árát most emelték fel és nem vették figyelembe a fesztiváljáratnál azt sem, ha te rendelkeztél helyi bérlettel.
Fényképeztem egy keveset, holnap majd feltöltöm a képeket.
Zene.
Előre bocsátom, hogy csak az kezdjen bele a mai bejegyzés olvasásába, aki nem fog megbotránkozni rajta, hogy ilyesmiről írok. Szerintem mondjuk nincsen benne semmi, amit rosszallni lehetne, de hát sosem lehet tudni, hogy ki mire húzza majd a száját. A nőknek szükséges nőgyógyászhoz járni, ez egy teljesen természetes dolog, legfeljebb nem mindenki írja meg az ottani tapasztalatait.
Azzal kezdődött, hogy volt némi problémám (nem, nem szexuális jellegű, arra vigyázok, hogy ne legyen) és kértem időpontot a nőgyógyászhoz. Nekem, mint állandó lakcímét tekintve vidéki lakosnak, az OTI-ba kell járnom (ami nem debreceniek kedvéért az a hely, ahol a vidékieket látják el, tehát nem nagyon választhatsz orvost, az foglalkozik veled, akihez tartozol). Kaptam ma hajnalra időpontot, amire nem tudom miért volt szükség, ha úgyis csak 25 perccel később jutottam be a megadottnál. Tehát nem volt baj, hogy előbb az első emeleten ültem le a második helyett (majd feltűnt, hogy az ajtókon reumatológia felirat van nőgyógyászat helyett), aztán a második emeleten a 269-es ajtó előtt vertem tanyát jó 10 percre. Kis idő múlva megnéztem a sorszámom, akkor derült ki, hogy a 267-es az én ajtóm. De mondom nem volt gáz, úgyis később hívtak be. Három ajtó volt a rendelőbe, én előbb végigpróbáltam azt a kettőt, ami nem nyílt. Ennél a pontnál már nagyon ideges voltam, hogy ennyit bénázok.
Bementem és ugyan a barátnőm korábban mondta, hogy talán meg sem kellene az orvosnak vizsgálnia jelen helyzetben, de az meg hajthatatlan volt és kérte, hogy vetkőzzem. Itt jegyezném meg, hogy nagyon ravasz módon direkt szoknyában mentem. 
Kib..tt személytelen volt az egész ottlétem, egyszer sem nézett rám az orvos, végig az asszisztenshez beszélt, nem mondta, hogy mi a sejtése, mi bajom van, úgy kellett rákérdeznem. A nyomorult kacsát csak úgy mindenféle előzetes bejelentés nélkül belémnyomta, nem mondta, hogy lazítsak, engedjem el magam, úgy egyáltalán nem kommunikált velem. Nagyon kellemetlen is volt, nem éreztem jól magam, csak nem mertem szólni. Még sokkal később, most estefelé is érzékeny volt a vizsgálat miatt a hasam. Nem vártam én, hogy rögtön telefonszámot cserélünk majd a dokival, de azért azt bírtam, sőt, talán még el is vártam volna, ha mondjuk emberként kezel.
Mondta, hogy vizeletminta miatt menjek le a laborba, ha megvan az eredmény, jöjjek vissza hozzá és akkor bekopogtathatok, ír antibiotikumot. A recepcióhoz sétáltam le, megkérdezni, hogy hol van a labor. Az ottani nő szabályszerűen röhögőgörcsöt kapott, mikor feltettem a kérdést, amit nem nagyon értettem, mert vele is közöltem, hogy mivel nem kell ilyen helyekre járnom nem tudom sajnos, hogy hol található az épületben. És röhögött rajtam, mert nem találtam oda.
Fel az elsőre, ott egy ablak előtt kilométeres sor, persze az volt a labor, Több mint félórás sorban állás, akkor jöttem én, adtam a papírom, kérdeztem, hogy mikor jöhetek az eredményért, mondták, hogy holnap 12 és 14 között. Kérdeztem, hogy mi van, ha nem tudok érte jönni, mert nem jó az időpont. Mondja a csaj, aki felvette az adatokat, hogy akkor bárki kikérheti. Én meg szóltam, hogy rendben, de azzal én mit érek, mikor nekem kell visszamenni az orvoshoz, nekem ír gyógyszert.
Meg jeleztem, hogy amúgyis ez egy szar időpont, mert oké, hogy mára szabadságot vettem ki, de egyébként meg dolgozom, tehát nem érek rá ilyesmire és szerintem, amikor azt mondta az orvos, hogyha megvan az eredmény, akkor menjek és kopogtassak nála, akkor nem arra gondolt, hogy napok múlva.
Asszisztens csak leállt velem vitatkozni, már majdnem elsírtam magam a tehetetlenségtől, úgyhogy közöltem egy tízperces vita után, hogy jó, akkor hagyjuk az egészet, nem érdekel. Erre a legnagyobb problémája az volt, hogy de már bevitte a gépbe, hogy itt vagyok. Éppen csak azt nem mondtam erre, hogy dugja fel magának. Eljöttem, az utcán egy padon sírtam egy kicsit, aztán bánatomban elmentem turkálni és vettem egy csomó szoknyát, mert azokat nagyon szeretem.
Végül meg feldühödtem, hogy ilyen hülye picsák miatt nem gyógyulok meg és elhatároztam, hogy akkor elmegyek még a körzeti orvosomhoz is, aki hálistennek szabadságon volt, mert nem szeretem, mivel vénasszony és nem kedves. De volt helyettesítés és ez a doktornő is hiába öreg, de jófej és amikor elmondtam neki, hogy mi van, csak intett az asszisztensnek, volt rögtön! pisivizsgálat és akkor kiderült, amit eddig is tudtam, csak nem mindig tartottam be, de figyeljen mindenki, főleg a lányok: soha, de soha ne üljetek le idegen vagy nyilvános helyeken a vécére, mert úgy jártok, mint én.
Írt fel a doktornéni antibiotikumot, ami nem is lett volna drága, de vennem kellett mellé még olyan cuccot, ami helyreállítja a lórúgásnyi antibiotikum utána a bélflórámat és azzal együtt már egy vagyonba fog kerülni a gyógyulásom.
A magyar egészségügy meg mondjon le! Mert rugalmatlan és nem páciensbarát.
Amúgy most már teljes bizonyosággal állíthatom, hogy a munkatársaim totál dinkák.
Adva van az, hogy bementem tegnap reggel a világ egyik legklasszabb ruhájában, ami túlzás nélkül is istenien állt rajtam (diszkréten takarta az utóbbi időben felszedett néhány nemkívánatos kilómat) és mindamellett, hogy jól állt, én, személy szerint, ha nem lenne egy ilyenem, a fél karomat odaadnám azért, hogy szert tegyek egyre. Amolyan hippi stílusú, tényleg csak a virágkoszorú hiányzott hajamból meg az, hogy mezítláb szaladgáljak és akkor lett volna teljes a kép. Olyan igazi virággyermekes ruha. Egyébként jó, hogy ilyen, mikor anyámé volt 35, de lehet, hogy inkább 40 évvel ezelőtt. Most egy varrónővel végeztettem rajta némi átalakítást, levágattam térdig az alját.
Szóval, besuhantam ebben a ruhakölteményben és egész álló nap egy árva szó sem hagyta el senki száját, arra nézve, hogy milyen jól áll vagy milyen vagány ruci. Semmi. Szarul is esett.
De amúgy ezek ilyenek. Levágattam a hajam, felére annak, amilyen hosszú volt, jobban is áll. Erre mondtak valamit? Nem.
Szőke lettem, elég drasztikus váltás a sötétbarnából/vörösből. És? Kit érdekelt rajtam kívül?
Kismillió nyakláncom, fülbevalóm, egyéb kiegészítőm van. Megdicsérték valaha valamelyiket is? Dehogyis. Biztosan betegek egytől egyig. Amúgysem ehhez szoktam hozzá. Eddig az előző munkahelyeimen és a baráti társaságomban is, ha volt valami rajtam, ami tetszett valakinek, rögtön szólt.
Én is ilyen vagyok, én szeretek egy jó szót mondani a másiknak, nem kerül semmibe az, hogy te figyelj már, de jól áll, hogy levágattad a hajad, vagy hogy többet kellene szoknyát hordanod, mert jól áll.
Itt meg semmi. Nem értem.
Zene.
Az új kedvencem a cukkini. Csilla munkatárs kérdezte meg múlt csütörtökön, (neki ajándékoztam oda Ernőt), hogy hozzon-e be másnap valakinek, mert nekik nagyon sok termett. Én meg jelentkeztem, mert szerettem volna megkóstolni, mivel még nem volt szerencsém hozzá és ha már úgyis ingyér’ van, miért ne. Rengeteget kaptam, nagyobbakat rántani, kisebbeket salátának. Az itthoniaknak viszont túl földhözragadt a fantáziájuk és nem is túl kísérletezőkedvűek, úgyhogy csak rántott cukkinit ettünk. Más formában nem is voltak hajlandóak kipróbálni.
De: mostantól a cukkinit nagyon szeretem. Ez egy jó zöldség, tetszik nekem. Meg is örültem, mikor Pannánál megláttam ezt, mert ebben is van, tehát ezek szerint ők is kedvelik (ja, nem is, MrW nem eszi meg).
Meghalok. Reggel térdre estem, mert nem tudok járni magassarkúban, amúgy de igen, tudok, de attól még néha lehetek béna. Többen is látták, én viszont felpattantam, úgy tettem, hogy “mit nekem egy kis esés, csak a pisisek sírnak” és ezzel tovalibbentem. Úgyhogy most reggel óta háromszorosára dagadt a bal térdem, lejött róla a bőr, vörös és nagyon fáj. Anyám roppant hozzáértő módon elsőként töréssel gyanúsított, majd porckorong leválással, végül jobb ötlet híjján bedobta még az ínszalagszakadást is.
És csúnya, ezért most nem tudok szoknyát felvenni holnap. Ez a legnagyobb problémám jelenleg.
Sajnáljatok.
Update: most már nem tudok járni sem. :( Hülye esés.
Gyerekkoromban nagyon sokáig, éveken keresztül, de még olyan 14-15 éves korom környékén is csak nyitott ajtónál voltam hajlandó aludni. Mégpedig amiatt, hogyha elvisznek a foldönkívüliek, akkor még legyen esélyem kiabálni és majd ezáltal valamelyik családtagom megakadályozza az eltűnésemet. Meggyőződésem volt ugyanis, hogy engem elfognak rabolni. Egy idő után mondjuk rájöttem, hogy felesleges a nyitott ajtó, mertha jönnek, úgyis lebénítanak és akkor nem lesz alkalmam kiabálni, de azért biztos, ami biztos alapon az ajtó nyitva maradt. Nem tudom, hogy a félelmem annak volt-e köszönhető, hogy tizenéves korom elejére már meglehetősen sok fantasztikus könyvet olvastam vagy inkább annak, hogy abban az időben jóval több ufó észlelésről hallott az ember, mint manapság.
Tulajdonképpen két esetben félek tőlük nagyon, mert szerintem a foldönkívüli ábrázolások rettentő ijesztőek, úgyhogy az egyik ilyen eset az, amikor mutatják is őket. Amíg csak célozgatnak rájuk és semmit nem látok belőlük, addig nincs gond. A másik példa pedig az, amikor kísérleteket is végeznek az embereken, akkor ugyanis elképzelem, hogy mi mindent művelhetnek velünk és az valami borzasztó. Az utóbbi években születtek vicces filmek a témában, úgyhogy például a Támad a Mars! az nem félelmetes, mert az direkt olyan, hogy ne kelljen rettegni, viszont a Jelekben mindössze talán kétszer látszanak, körülbelül két másodpercre, mégis azon meg majdnem bepisiltem.
A félelmemhez természetesen az is szükségeltetik, hogy ne csak kitalációnak fogjam fel a létezésüket, hanem valóságos ténynek. Rendben, hiszek a földönkívüliek létezésében, igazából soha egy pillanatra sem kételkedtem abban, hogy rajtunk kívül mások is élnek az űrben.
Tegnap aztán sikerült megtekintenem az 1993-as év egyik filmjét, amely igaz történet alapján készült és az Égi tűz címet viseli. Nekem tetszett, csak voltak benne idegenek, mutatták is őket, sőt, ennyit elárulok, hogy boncoltak és kísérletet is végeztek az embereken. Rettenetes volt. Este 11-kor alig mertem hazajönni a munkából.
Mert még ha jóságosnak és barátságosnak ábrázolnák ezeket a lényeket… De nem, mert szinte mindegyik filmben gonoszak, arra készülnek, hogy leigázzanak minket, kísérleteznek rajtunk, fájdalmat okoznak és félelemetesek.
Zene.
Hm, azért meglehetősen kíváncsi lennék rá, hogy Kefír a nyálzenéjéből keresett-e össze annyit rövid pályafutása alatt, hogy megtudott vásárolni egy 110 nm-es luxuslakást Thaiföldön?
Délután hallottam az egyik rádióadón, hogy büszkén mesélte valamelyik fórumon, miszerint tulajdonosa lett egy ilyennek és milyen jó, mert ott egy luxuskérót vett magának, ami ugyanannyiba került, mint itthon egy pesti lerobbant lakás.
Ühüm, és miként gondolta, majd minden hétvégén leruccan oda?
Nincs fél perce, hogy rájöttem arra, hogy a héten ugyanazt a marha nagy hibát követtem el, amit tavaly februárban. Hát már sosem tanulok semmiből? Jó, költői kérdés volt. Egyértelmű, hogy nem.
Azért ez is hihetetlen, hogy itt állok majdnem harmincévesen és semmivel sem vagyok okosabb, mint egy éve. Vagy kettő. Vagy öt.
Azt, hogy mennyire nagyon nő vagyok, többek közt az is mutatja, sőt!, hogy az arcomon tulajdonképpen egyetlen dolgot nem festek, az a szám (mivel az első öt perc után lenyalok bármi rákerülő dolgot, így értelme nem sok van) és ennek ellenére 13 darab rúzsom van, csupán 2 szájfényem és 4 ajakápolóm. Tegnap megszámoltam. Mert sosem lehet tudni…
Az meg, hogy a fülbevalóim száma már vélhetően 100 pár felett jár, az kevésbé azt hivatott hangsúlyozni, hogy nő lennék, sokkal inkább azt, hogy beteg. (Miért? Tuti nem normális dolog, amit a bizsukkal művelek.)
Zene.
Az utóbbi idők egyik nagy kedvence ez a szám.
